GHEORGHE  ŞINCAI

ÎNTRE  LITERATURILE ROMÂNĂ  ŞI  MAGHIARĂ*

 

Ioan Chindriş 

Institutul de Istorie „George Bariţ” din Cluj-Napoca

 

            Literatura comparată îşi defineşte mai pregnant rolul în cazul culturilor care se învecinează şi între care s-au creat în decursul vremii inerente afinităţi. Literaturile română şi maghiară se încadrează firesc acestui mecanism istoric. Comparativiştii noştri, români sau maghiari, au cercetat cazuri multiple de interferenţă între cele două literaturi, de la cele mai simple elemente de influenţare în materie de motive literare şi până la incidenţele majore, de „proprietate” comună asupra unor scriitori sau opere. Trebuie observat că sintagma „proprietate comună” nu a fost agreată nici de literaţii maghiari, nici de români, fie din prudenţă, fie din gelozie patriotică. Aşadar, în acest sens mai este loc pentru multă investigaţie, în condiţiile unei necesare optici noi, după care un scriitor sau o operă aparţinând mai multor culturi constituie un precursor de bogăţie spirituală în plus pentru culturile în cauză.

            Gheorghe Şincai, cel mai expresiv dintre marii scritori ai curentului numit Şcoala Ardeleană, oferă ocazia unui studiu de caz despre o mare operă poetică, revendicabilă în egală măsură de literaturile română şi maghiară. Sper ca această afirmaţie să nu şocheze mai mult decât se întâmplă în toate cazurile de evidenţiere intempestivă a adevărului.

            Poetica românească de expresie latină este săracă, în ciuda forţei cu care s-a pus în evidenţă latinitatea limbii române, în perioada formării naţiunii moderne. Mult mai bogată în poezie latină este literatura maghiară, operă a unei limbi dintr-o familie străină celei a limbilor romanice. În peisajul românesc astfel deficitar, s-a creat însă o capodoperă poetică demnă de oricare dintre marile literaturi ale Europei, în limitele genului pe care îl ilustrează. Este vorba de vestita Elegie a lui Gheorghe Şincai, tipărită în 1804 şi care s-a bucurat de două bune traduceri româneşti, una din 1940 a lui Teodor Naum, iar alta din 1989 a poetului Vasile Sav. M-a preocupat această elegantă piesă a barocului literar, căreia i-am dedicat o hermeneutică textuală, cu ocazia ultimei traduceri[1]. Lucrând asupra ei, mi s-a impus observaţiei un ansamblu de elemente care fac din Elegia  lui Şincai o operă aflată ontologic la limita dintre cele două literaturi.

            La 1803, cel mai mare istoric român al vremii trăia soarta unui proscris, exclus din rândul naţiunii sale de autoritarul episcop de la Blaj, Ioan Bob. Ca un corolar şocant, acest părinte al naţionalismului românesc şi-a refăcut viaţa în mijlocul maghiarilor ardelenei, fiind profesor particular al copiilor familiei de conţi Wass din Ţaga. Sub protecţia aceleiaşi familii îşi va trăi bătrâneţea şi îşi va sfârşi viaţa, dar în altă parte, pe o moşie din Sinea, în apropiere de Kosice, în 1816. Cuvintele de laudă ale istoricului la adresa acestei familii maghiare sunt fără limită. Vedem, dar, că uneori sorţii îi plac ironiile amare.

            În acel an 1803, însă, Şincai şi-a găsit un scurt liman de linişte în existenţa de peregrin apatrid, fiind găzduit un răstimp la curtea lui Ignatie Darabant, episcop greco-catolic de Oradea. Episodul este profund emoţionant în biografia scriitorului. Format în medii intelectuale elevate, la Propaganda Fide din Roma şi la Colegiul Sfânta Barbara din Viena, Şincai suferise profund în ultimii ani de lipsa unui mediu asemănător. Oradea i-a oferit şansa reintegrării într-o asemenea ambianţă intelectuală. Aflat la răscrucea unor drumuri comerciale care uneau nordul cu sudul şi estul cu vestul Imperiului, de asemenea la limtia de întâlnire a etniilor şi culturilor care animau nord-estul Ungariei şi nord-vestul Transilvaniei (în accepţiunea de astăzi), oraşul de pe Crişul Repede era un centru alert, cu o viaţă socială şi culturală semnificativă.

            Important pentru cazul nostru este faptul că Gheorghe Şincai s-a regăsit la Oradea într-un dublu cadru familiar, românesc şi unguresc. În jurul episcopului Darabant se crease un nucleu de clerici cu propensiuni culturale, chiar literare, cel mai prolific fiind însuşi episcopul. Această regăsire în mediu de familie intelectuală era şi una în cadru erudit naţional, din care fusese izgonit la 1791. Iată însă că la Oradea Gheorghe Şincai descoperă şi o altă familie, care transcede graniţa naţională: lumea literară maghiară. Bucuria reîntâlnirii este sporită de un amănunt: cenaclul local pregătea pentru tipar o impresionantă antologie de poezie encomiastică, specie barocă manieristă, frecventă în literatura maghiară la hotarul dintre secolele al XVIII-lea şi al XIX-lea. Antologia a apărut la Oradea în 1804, sub îngrijirea scriitorului local Ladislau Nagy de Peretsen, în trei „cărţi” (libri). În intenţia lui Nagy, crestomaţia intitualtă Orodias trebuia să urmeze exemple celebre din literatura europeană, cum erau Deliciae Italorum poetarum illustrium a lui Ioan Gruter (2 vol., Roma, 1608), Poetarum Germanorum Illustrium (Frankfurt, 1612) sau Recentiorum poetarum Germanorum carmina Latina selectiora, tipărită în două volume la Helmstadt, între 1749-1753. În lumina acestor ambiţii, invitarea lui Gheorghe Şincai să colaboreze la antologia colegilor maghiari a fost onorantă şi salutară pentru literatul român. Contribuţia sa este o poezie în limba latină de 182 de versuri, intitulată Elegia, la fel ca celelalte câteva zeci de poezii latine din antologie. Titul invariabil se explică prin untiatea metodei prozodice a autorilor, care folosesc la fel de invariabil distihul elegiac.

Nu este cazul să analizăm amănunţit, cu această ocazie, frumoasa  ediţie a lui

Ladislau Nagy de Peretsen, ea fiind bine cunoscută istoricilor literari maghiari. Ne interesează însă Elegia lui Şincai, a 25-a din cadrul cărţii. Ea se distanţează ca substanţă poetică de toate celelalte producţii din antologie, care sunt fie elogii amicale între poeţii grupării, fie omagieri ale unor personaje sonore din sfera puterii politice sau a vieţii sociale maghiare. Gheorghe Şincai preferă să-şi elaboreze o autobiografie în versuri. Trecut de vârsta de 50 de ani, hărţuit de soartă, el simte nevoia să împărtăşească hârtiei şi semenilor avatarurile vieţii sale de până la acea dată. Rezultatul este strălucit, atât ca demers biografic, cât şi ca realizare artistică.

Schema biografică a  Elegiei  este simplă. Poetul îşi evocă trecutul dedicat

în întregime studiului şi apoi efortului pentru întemeierea culturii româneşti. Acest drum ascensiv a fost întrerupt cu brutalitate,  iar duşmanii – zice – „M-ar fi pierdut, dar un cer mie-ndurat s-a opus”. S-a retras atunci în laboratorul de lucru la istoria românilor, rămasă neterminată, după afirmaţia sa. Cum însă lucrarea mai avea nevoie de documentaţie, se îndreaptă spre „ţărmurile hungare”, în speranţa „de-a răsfoi nişte cărţi şi manuscrisele vechi”. În drum, face popasul amintit la Oradea. Este, desigur, o expunere abreviată şi eufemizată a situaţiei sale, ale cărei aspecte sordide nu vrea să le etaleze. Elegia se deschide în ton lminos la momentul sosirii în Oradea. Partea esenţială a poemei este o radiografiere sentimentală a celor două medii culturale din oraş, cel românesc şi cel maghiar. Aflăm despre primirea părintească pe care i-o face episcopul Ignatie Darabant, la „tusculanul” (vila de la ţară)  căruia şi-a scris dealtminteri chiar această Elegie. Şincai apreciază efervescenţa culturală din jurul episcopului, unul singur dintre apropiaţii acestuia, prepozitul George Farcaş, având gata pentru tipar trei lucrări teologice, care – apreciază Şincai – „bune şi folositoare pot să fie pentru clerul şi poporul român”. Mediul cultural de care se ataşează însă mai strâns scriitorul nostru la Oradea şi pe care îl analizează mai amplu este cel al intelectualităţii maghiare. Aici el descoperă „iluştri bărbaţi întru al Palladei har”, adică erudiţi care se ocupă cu scrisul, la fel ca el. Între aceştia îşi găseşte scriitorul româna adevărata bucurie de familie culturală. Primul pe care îl vizitează este poetul Mihail Tertina, „glorie rară”, cum îl numeşte, şi pe care – spune – „în braţele mele-l cuprind (...), tresăltându-mi veselă inima-n piept de bucurii aşa mari”.

            Nu ştim când s-a cunoscut Şincai cu versificatorul şi dascălul Mihail Tertina, omul zilei în mica republică literară orădeană. Oricum, din Elegie deducem că la 1803 se cunoşteau de mult şi erau prieteni. Din versurile poetului român răzbate imaginea unui Tertina celebru în lumea scrisului. Mai târziu, în 1806, un alt poet român din Ardeal, Vasile Aaron, va alege drept motto al unei cărţi de poezie o strofă latină a lui Tertina. În 1803, anul venirii lui Şincai la Oradea, Tertina a publicat la Bratislava o odă în limba latină la statuia lui Napoleon Bonaparte, pe care o realizase celebrul sculptor italian Antonio Canova. Desigur, Tertina nu a văzut pe viu această lucrare, închinată omului care era la acea dată teroarea Europei. Iniţiativa odei trădează o stare de spirit pe care nu o nutrea doar Tertina. În ce îl priveşte, oda era un gest  pe muchie de cuţit, după tragedia lui Ignaţiu Martinovici şi a tovarăşilor săi, chiar dacă la 1803 armele între Austria şi Franţa tăceau pe moment, în mod artificial şi ipocrit. Spuza bonapartistă la care s-a forjat acest omagiu indirect la adresa lui Napoleon o dovedeşte ecoul ei unic în rândul literaţilor maghiari. Pe adresa lui Tertina sosesc elogii versificate din partea unui mare număr de scriitori. Astfel, pentru o clipă, Oradea radiază o atmosferă febrilă de bonapartism, prudent mascat sub admiraţia indirectă pentru o poezie despre statuia lui Bonaparte. Tipăritura s-a trimis la curţile înalte ale Europei. Oapetele orădean Şincai, cu îndrăzneala-i cunoscută, şi-a asumat cea mai grea sarcină: aceea de a face ca broşura lui Tertina să ajungă sub ochii lui Napoleon. S-a angajat să ducă un exemplar ambasadorului Franţei la Viena, prinţul Jean Baptiste de Champagny. Drumul s-a soldat cu peripeţii pentru Şincai.

În această calitate, de complice la micul bonapartism maghiar de la Oradea, stârnit de firea voluntară a lui Mihail Tertina, a fost cooptat scriitorul român printre autorii Oradiadei  lui Ladislau Nagy de Peretsen, cum am amintit, cu Elegia sa în limba latină. Crestomaţia lui Nagy este interesantă sub raport istoric şi literar tocmai pentru că se centrează pe figura lui Tertina şi pe oda acestuia la statuia lui Napoleon. Nu mai puţin de 25 de poeţi, între care Ladislau Nagy însuşi, Emerik Fekete, Joannes Nepomuc Vass, Jozsef Török, András Poóts, András Győrfy şi alţii laudă, în versuri uneori gongorice, această scriere a lui Tertina, fireşte lipsită de valoare artistică, dar simptomatică la culme pentru atmosfera politică a vremii. Astfel, Oradiada se constituie într-un volum omagial pentru Tertina, pe fundalul gloriolei literare de moment a autorului odei pronapoleoniene. În ce priveşte Elegia sa, Şincai se supune acestui joc literar cu reguli impuse, centrându-şi Elegia tot pe persoana lui Tertina, dar fără a aminti nimic despre oda la statuia lui Napoleon. Maniera laudei artificiale, de salon, nu-i era accesibilă chinuitului peregrin român. Preferă sentimentul şi sinceritatea. În ochii lui Şincai, Tertina este în primul rând un prieten generos şi un om cu merite aparte faţă de cultura orădeană. El îi pune românului la dispoziţie biblioteca sa bogată, pentru ca acesta să se documenteze la alcătuirea Hronicii românilor. Prietenul maghiar îl invită la masă („Deseori mă socoti că sunt demn de propria-i masă”), ei evocă împreună nume şi opere din literatura erudită ungară, între care pe istoricul György Pray şi geograful András Vályi, dar şi pe militarul literat József Gvadányi, mort cu doi ani înainte, în 1801. Nu întâmplător, desigur, toţi trei reflectă în operele lor realităţi româneşti, evidenţiate în perioada interbelică de Andrei Veress. Gvadányi a întreţinut chiar o frumoasă prietenie cu aromânul Andrei Donici, cu care a purtat o corespondenţă în versuri, publicată după moartea generalului-literat.  Interferenţe spirituale româno-maghiar remarcabile se decriptează în multe din  versurile lapidare ale Elegiei. Şincai recunoaşte că a fost îndemnat odinioară, la Viena, la scrierea istoriei românilor („mă strămurară cu-ndemnul”) de doi mari istorici maghiari: Daniel Cornides şi József Benkő. Despre relaţiile cu Cornides iată ce spune Şincai într-o notă la Elegie: „Renumitul scriitor şi colecţionar al documentelor ungureşti, Daniel Cornides însuşi mai întâi, peste aşteptare, m-a vizitat în Viena, şi după aceea de mai multe ori, căruia i-am arătat manuscrisele mele, din care mai ales s-a interesat de informaţiile pe care i le-am comunicat despre cumani, unele foarte vechi. După aceea apoi astfel de prietenie a început între noi, cât numai moartea lui prea timpurie a putut să o desfacă. La fel, şi el m-a ajutat cu multe cărţi şi manuscrise rare, pe care mi le-a dat să le studiez”. Acestea erau amintiri din anii 1779-1780. La 1803-1804, după decenii de zbucium, lumea literară maghiară se vede că nu l-a uitat şi relaţiile lui cu aceasta intră într-un segment nou, deschis de Elegia din volumul închinat de Ladislau Nagy lui Mihail Tertina. Contemplându-i în laude sincere pe cei doi prieteni orădeni, Şincai evocă în cuvinte de speranţă figura monumentală a unui orădean din alt secol, Janus Pannonius. Iată – spune el – timpul nu a văduvit nici Oradea de personalităţi precum marele umanist, ci dimpotrivă, „încă mai mulţi ne dădu”. În galeria acestora, în fruntea lor, poetul român îi aşază desigur pe Tertina şi pe Ladislau Nagy, autorul Oradiadei. Iubind această atmosferă confraternă şi productivă, Şincai înfierează în versuri memorabile invidia, „îngâmfarea cea mare”, dispreţul, „ura cea neagră”, gândindu-se desigur că aceste tropisme regretabile au distrus, sub episcopul Bob, atmosfera unui Blaj aşa cum şi l-au dorit şi cum, parţial, l-au creat fruntaşii Şcolii Ardelene. Următoarele versuri sunt pe deplin actuale şi acum, referitor la discordiile care fac din clasa cultă o entitate socială debilă: „Fie-nvăţaţii mai buni, şi atunci nobilimea cea tare / Şi cetăţeanul un preţ mare vor pune pe ei”.

            Elegia lui Gheorghe Şincai evocă realităţi româneşti şi realităţi ungureşti, personaje din cultura română şi din cultura maghiară, idei şi sentimente care i-au animat pe românii şi maghiarii epocii sale. Autorul este român, unul dintre cei mai mari din toate timpurile. Ca ogor de gestaţie, frumoasa poemă s-a născut însă în mediu strict maghiar, a apărut într-o importantă crestomaţie, care reflectă un cenaclu literar original şi simptomatic pentru literatura maghiară din aria pronapoleoniană, atâta câtă a existat. Cărei literaturi aparţine atunci această poezie unică? Celei româneşti? Celei maghiare? Această întrebare a posteriori, născută din nevoia erudiţilor de a atribui, periodiza şi cataloga, nu-şi are rostul. Scrisă şi publicată în amurgul imperiului limbii latine, Elegia evocă vechea atmosferă a republicii literare din Europa umanismului, în care întâlnim şi alte cazuri demne de studiat în sensul celor evocate aici, cum sunt Nicolaus Olahus, Ioan Caioni, Anton Predetici sau iezuiţii Gabriel Ivul şi George Buitul. Elegia lui Şincai este însă un caz comparativist infinit mai valoros, printr-o mare incidenţă istorică: şi-a făcut apariţia într-o perioadă neaşteptată, când şi la români şi la maghiari se năştea, atractiv şi cu mare bătaie în viitor, naţionalismul modern, virulent şi posesiv. După dieta de la Bratislava din 1791 şi după românescul Supplex Libellus Valachorum din acelaşi an, apele politice nu păreau favorabile unui fenomen literar româno-magiar cum este Elegia. Şi totuşi, Elegia a fost scrisă, a văzut lumina zilei şi a constituit un preţios model de apropiere dintre cele două culturi, dintre cele două literaturi, într-un climat care nu părea foarte propice. Elegia contrazice astfel dictonul latin după care „Inter arma silent musae”, oferind istoricilor ambelor literaturi un model încă insuficient studiat, de liant transfrontalier (în toate sensurile) între oameni, năzuinţe şi destine, indiferent de valurile politice ale momentului.

 

GHEORGHE ŞINCAI

A  ROMÁN  ÉS  MAGYAR  IRODALOM   KÖZÖTT.

 

Az összehasonlító irodalomtörténet szerepe a szomszédos kultúrák esetében hangsúlyozottabb, hiszen közöttük az idők folyamán egy fajta rokonság, kölcsönhatás alakul ki. A román és magyar irodalom természetszerűleg ágyazódik ebbe a történelmi folyamatba. Román és magyar összehasonlító irodalmárok számtalan esetét vizsgálták meg ennek az interferenciának, kezdve az egyszerű irodalmi motivumoktól, az egyes irók, vagy művek "közös tulajdon"-ának kérdéséig. Megfigyelhető, hogy a "közös tulajdon" szókapcsolatot, óvatosságból vagy hazafias féltékenységből egyik részről sem kedvelték. Ilyen vonatkozásban tehát sok még a tennivaló. További kutatásokra van szükség, ezeket egy feltétlen új szemlélet tükrében kell végezni, hiszen a több kultúrához tartozó író vagy mű, plusz szellemi gazdagság letéteményese lehet az illető kultúrák esetében.

Gheorghe Şincai, az “Erdélyi Iskola” legkifejezőbb egyénisége, egy ilyen tanulmányesetet szolgáltat egy olyan költészeti alkotással, melyet a román és magyar irodalom egyaránt követelhet magáénak. Remélem ez a megállapítás nem okoz nagyobb megdöbbenést, mint ahogy az lenni szokott az igazság nem egészen időszerű felvetése esetén.

A román költészet szegényes a latin nyelvű művek terén, bár a modern nemzet kialakulásának idején igencsak erőteljesen tör felszinre a román nyelv latinitásának hangoztatása.

A magyar irodalom sokkal gazdagabb latin költészetben, annak ellenére, hogy nyelvcsaládja idegen a latin nyelvektől. Ebben a hiányos román környezetben jött létre egy olyan költészeti remekmű,  amely  bármely nagy európai irodalomban megállná a helyét.

Gheorghe Şincai Elegia-járól van szó. A költeményt 1804-ben nyomtatták ki, és azóta két jól sikerült román nyelvű fordítást ért meg: az egyiket 1940-ben, Teodor Naum fordításában, a másikat pedig 1989-ben Vasile Sav átültetésében. Sokat foglalkoztatott az irodalmi barokknak ez az elegáns darabja és az utolsó fordítás alkalmával szövegmagyarázatot szenteltem neki1. Munka közben számos olyan jelenségre figyeltem fel, amelyek az Elegiat ontológiai szempontból a két irodalom közötti határvonalra helyezik.

1803-ban e korszak legnagyobb román történésze, nemzete közösségéből kitagadott, megbélyegzett ember sorsát élte (a tekintélyuralmú Ioan Bob, balázsfalvi görög katolikus püspökkel való összekülömbözés). A sors iróniájaként a román nacionalizmus apostola, életét erdélyi magyar környezetben szervezte újra: a cegei Wass család gyermekeinek nevelőjeként. De a grófi család áldásos támogatását és védnökségét öregkorában is élvezhette, igaz, akkor már más helyen, a Kassa melletti Szinnye-i birtokon, az 1816-ban bekövetkezett haláláig. Nem véletlen, hogy, Şincai kifogyhatatlan a Wass család magasztalásában.

Abban a bizonyos 1803-as évben, hányatott bolyongásai közepette rövid pihenőre lelt Ignatie Darabant váradi görög katolikus püspök udvarában. Ez a mozzanat mély nyomot hagy életében. A római Propaganda Fide-intézetben és a bécsi Szent Borbála kollegiumban kialakult személyisége az utóbbi években nagyon megszenvedte egy hasonló szellemi közeg hiányát. Ezt a hiányt pótolta most Várad. A Kőrős-parti város, amely nem csak kereskedelmi utak csomópontja volt, hanem, Magyarország észak-keleti és Erdély észak-nyugati etnikumainak és kultúráinak határvonala is, pezsgő társadalmi és kultúrális élettel rendelkezett.

Ami számunkra fontos az az, hogy itt Şincai egy kettős családi keretben találta fel magát: románban és magyarban. Darabant püspök körül egy erőteljes kultúrális, sőt egyenesen irodalmi igényekkel rendelkező klerikális központ alakult ki, amelyben maga a püspök játszotta a vezető szerepet. Ez az értelmiségi közeg ugyanakkor Şincai számára azt a nemzeti keretet is jelentette, amelyből 1791-ben elüldözték.

De Váradon Şincai felfedez egy másik közösséget is, amely átível nemzeti határokon, és ez – a magyar irodalmi világ. Az újratalálkozás örömét egy plusz tényező is fokozza: a helyi irodalmi kör egy nagyobb formátumú, alkalmi versekből álló antológia kinyomtatását tervezte. Ez meg is jelent, 1804-ben, Orodiás címen, 3 “könyvben” (libri), Perecsenyi Nagy László helybeli író gondozásában. Nagy László az Orodiással a nagy európai példákat akarta követni, mint amilyenek Grutter Jonesnek a Deliciae Italorum poetarum illustrium című 1608-ban, Rómában megjelent 2 kötetes műve; vagy a Poetarum Germanorum Illustrium (Frankfurt, 1612), illetve a Helmstadtban 1749-1753 között két kötetben kiadott Recentiorum poetarum Germanorum karmina Latina selectiora.

Ezen ambiciók közepette, Şincai nagy megtiszteltetésnek érezte amikor a magyar kollegák felkérték az antológiában való együttműködésre. Az ő részvétele egy 182 verssoros latin nyelvű költemény volt, mely az antológia többi latin nyelvű verséhez hasonlóan az Elegia címet viselte.

Nem feladatunk részletesen elemezni Perecsényi Nagy László kiadványát, hisz a magyar irodalomtörténészek jól ismerik. Időzzünk inkább Şincai Elegia-jánál, ami a 25. a kötetben. Tartalmilag eltér a kötet többi költeményétől; ezek általában egymás közötti baráti üdvözlések, vagy a magyar társadalmi és politikai élet személyiségeinek szánt hódoló versek. Şincai egy versbe szedett önéletrajzot írt. Az 50. évét betöltött, a sors üldözésének kitett költő szükségét érzi annak, hogy élete hányattatásait megossza a papírral és sorstársaival. Az eredmény életrajzként is irodalmi alkotásként is ragyogó.

Az Elegia önéletrajzi vázlata egyszerű. A költő feleleveniti a csak tanulmányoknak szentelt múltját, majd a román kultúra létrehozásában kifejtett erőfeszítéseit; a felfele ívelő útnak durva félbeszakítását, az ellenségeket, akik, mint írja “elveszejtettek volna, de az ég megkegyelmezett nekem és ellenállt”. Visszahúzódva alkotó műhelyébe, a románok történetének szentelte idejét, de saját bevallása szerint  munkája befejezetlen maradt. És mivel még dokumentációt igényel, a ”magyar partok” fele irányul “régi könyvek és kéziratok lapozgatásának” reményével. Erre az útra esik az említett váradi pihenő. Mindez természetesen egy megszépített és rövidített bemutatása önnön helyzetének, amelynek túl sötét oldalait nem akarja részletezni. Az Elegia a Váradra érkezés pillanatának emelkedett tonusú leírásával indul. A költemény lényegi része a város román és magyar kultúrális környezetének érzelmes átvilágítása. Megtapasztalhatjuk azt az atyai fogadtatást, amiben Ignatie Darabant részesíti őt “tusculanum”-ában (vidéki házában),  az Elégiát külömben is neki ajánlja. Şincai értékeli a püspököt körülvevő szellemi pezsgést, külön kiemelí George Farcas prépost alakját, akinek 3 teológiai munkája áll nyomtatásra készen, és ezek – Şincai értékelése szerint – “jók és hasznosak a román papság és nép számára”. Mégis a magyar értelmiség az a szellemi környezet, amelyhez nagyváradi tartozkodása idején szorosabb szálak fűzik és amelyet részletesebben is elemez. Itt fedezi fel a “Pallasz tehetségével megáldott híres férfiakat”, akik hozzá hasonlóan írással foglalkoznak. Ezek között találja fel az igazi kultúrális  közeg örömeit. Az első akit felkeres, Tertina Mihály, a költő, “ritka dícsőség” – írja Şincai – akit ha “keblemre ölelek (...) szívem vídáman dobog e nagy öröm érzetén”.

Nem tudjuk mikor ismerte meg Şincai a versfaragó és tanító Tertinát. Az Elegia arra enged következtetni, hogy 1803-ban már jól ismerték egymást és barátok is voltak. A román költő soraiból az irodalmi körökben híres Tertina képe köszönt ránk. Később, 1806-ban, Vasile Aaron, erdélyi román költő is felfigyelt Tertinára és verseskötete mottójául Tertina egyik latin versszakát választotta.

1803-ban, Şincai Váradra jövetele évében, teszi közzé Tertina Pozsonyban a Bonaparte Napoleon szobrának szánt latin nyelvű ódáját. Természetesen, Tertina nem látta élőben Antonio Canova alkotását, amellyel a szobrász, az akkori Európát rettegésben tartó hadvezérnek hódol. Maga az ötlet, az óda megírása, egy olyan közhangulatról árulkodik, amely nemcsak Tertina sajátja volt. Merész ötlet volt ez, Martinovics és társainak tragédiája után, még akkor is, ha 1803-ban Ausztria és Franciaország között pillanatnyilag természetellenes és képmutató módon hallgattak a fegyverek. A tüzes bonapartista zsarátnok, amelynek melegénél az óda kovácsolódott, leginkább a fogadtatásában nyílvánul meg. A magyar irodalmi körök tetszéssel fogadták a verset, sokan illették Tertinát versbe szedett dícséretekkel. Az óda iránti közvetett csodálat tulajdonképpen arról a forrongó bonapartista közhangulatról árulkodott, amely pillanatnyilag Váradon uralkodott. A nyomtatványt elküldték Európa híres udvaraiba is. Şincai, a váradi vendég, a rá jellemző merészséggel vállalta a legnehezebb feladatot: eljuttatni Tertina munkáját Napoleonhoz. Arra vállalkozott, hogy egy példányt átad Franciaország bécsi nagykövetének, Jean Baptiste de Champagny hercegnek. Şincai útja viszontagságos volt.

Tertina vállalkozó természete ily módon mozgatórugója lesz Şincai magatartásának, amely őt a váradi bonapartizmus felé sodorja, és ebben a minőségében figyel fel rá Perecsenyi Nagy László és kéri fel az antológiában való részvételre. Az antológia történelmi, irodalmi érdekességét éppen az adja meg, hogy Tertina alakjára és szoborról írt ódájára összpontosít. Nem kevesebb, mint 25 költő, köztük maga P. Nagy László, Feteke Imre, Nepomuc Vas János, Török József, Poóts András, Győrfy András és mások dícsőitik – néha gongorista stílusban – Tertina ódáját, amelynek ugyan művészi értéke nincs, de kiválóan érzékeli a kor közhangulatát. Az óda szerzőjének pillanatnyi irodalmi dícsősége így teszi az Orodiast Tertinát dícsőitő kötetté. Ami pedig Şincai Elegia-ját illeti, ez ugyanennek az irodalmi játéknak a szabályait követi; Tertina alakjára összpontosít, anélkül azonban, hogy Napoleon szobráról írt ódájáról említést tenne. E sorsüldözött roman peregrinusnak  a mesterkélt dícséret nem stílusa, ő az érzések kifejezését, az őszinteséget részesíti előnyben. Számára Tertina elsősorban egy jólelkű, adakozó barát, akinek ugyanakkor különleges érdemei vannak Várad szellemi életében. Rendelkezésére bocsátja gazdag könyvtárát, ahol Şincai anyagot gyűjthet Krónikája megírásához. Magyar barátja vendégül látja asztalánál (“Gyakran tart méltónak asztalához”), együtt idézik fel a magyar szellemi élet kiválóságait, mint pl. a történész Pray Györgyöt, a földrajztudós Valyi Andrást, vagy az 1801-ben elhunyt írót Gvadányi Józsefet. E három név említése persze nem véletlen, hiszen műveik tükrözik a román valóságot – ezt Veress András ki is emeli a két világháború közti időkben. Gvadányit például szoros barátság fűzte az aromán Andrei Donicihoz, akivel versben levelezett, és ezek a levelek halála után meg is jelentek. Az Elegia magvas verseiben kimutathatók a román-magyar szellemi kölcsönhatások. Şincai elismeri, hogy bécsi tartózkodása idején két nagy magyar történésztől Cornides Dánieltől és Benkő Józseftől, kapott bíztatást a románok történetének megírásához: “bökdösve ösztönöztek”. A Cornidessel való kapcsolatáról Şincai a következőket írja egy az Elégiához fűzött jegyzetében: “Cornides Dániel, a kiváló író és magyar oklevélgyűjtő legnagyobb meglepetésemre meglátogatott Bécsben; e látogatást újabbak követték és én megmutattam neki kézirataimat, amikből őt főleg a kúnokra vonatkozó nagyon régi feljegyzések érdekelték. Hasonlóképp ő is segített engem: könyveket, ritka kéziratokat adott tanulmányozás végett. Ilyfajta, kölcsönös barátság alakult ki közöttünk és ennek csak korai halála vetett véget”. Ezek tehát az 1779-1780-as évek emlékei. Az 1803–1804-es időszakban, évtízedes vergődések után, a magyar idoralmi közélet úgy látszik nem felejtette el. Az újraéledt viszony új szakasza indul és ennek nyitánya nem más, mint maga az Elegia. Őszinte dícsérettel illeti két váradi barátját, majd reményteljes szavakkal idézi fel egy más kor váradi szülöttjének monumentális alakját: Janus Pannoniuszt. Lám – írja Şincai – az idő nem fosztotta meg Váradot az olyan személyiségektől, mint e nagy humanista, ellenkezőleg “még többet adott”. A felvázolt arcképcsarnokban helyre természetesen Tertinát, és az Orodias alkotóját, Nagy Lászlót helyezi. Ebben a testvéries és termékeny légkörben, amit annyira szeret, természetszerűleg bélyegzi meg az irigységet “nagy felfuvalkodottság”, a megvetést “sötét gyűlölet”, és amikor ezekről ír versében arra gondol, hogy ezek az emberi gyarlóságok tették tönkre Bob püspök idején azt a balázsfalvi légkört, eszmeiséget, amelyet az Erdélyi Iskola jeles képviselői megálmodták  és részben meg is valósították. A következő, ma is aktualitással bíró versszakokban a művelt osztályt egy terhelt társadalmi kőzeggé alakító viszálykodásokról szól: “Legyenek a tamultak jobbak és akkor az erős nemesség és a polgár többre fogja őket becsülni”.

Şincai Elegia-ja román és magyar valóságot fed fel, a két nép szellemi életének jeles személyiségeit mutatja be, és nem utolsó sorban, olyan eszméket és érzéseket sorakoztat fel, amelyek kora románjait és magyarjait egyaránt eltöltötték. A szerző román, egyike minden idők legnagyobbikának. De a költemény termékeny talaja szigorúan magyar kőzeg, és a gyűjtemény, amelyben megjelent, a magyar irodalom egyik eredeti és jellegzetes irodalmi körének tükrözése.

És végül is, melyik irodalomhoz tartozik a költemény? A románhoz avagy a magyarhoz? Ez az utólagos felvetés – mint a valaminek, valakinek tulajdonító, időzítő, rendszerező igényből fakadó kérdés – ma már érvénytelen. A latin nyelv uralmának hanyatlási korszakában született Elegia a humanista Európa szellemiségét idézi, azé a szellemiségét, amelynek még számos, hasonló tanulmányozásra méltó jeles képviselője volt. Említhetnénk itt Oláh Miklóst, Cajoni Jánost, Predetits Antalt vagy a jezsuita Gabriel Ivul-t és George Buitul-t. De Şincai Elegia-ja összehasonlíthatatlanul értékesebb eset. Egy történelmi véletlen, amely váratlan módon akkor jelent meg, amikor mindkét népnél életre kelt, gyökeret vert a vonzó, jövőbe nyúló, birtokolni vágyó, virulens modern nacionalizmus. Az 1791-es pozsonyi diétát vagy a Supplex Libellus Valachorum-t követő évek légköre nehezen egyeztethető össze az Elegia megszületésével. És mégis megjelent, mi több, értékes modellként szolgált e két kultura közeledésében egy nem éppen kedvező légkörben.

Eképpen mond ellent a latin mondásnak, mely szerint “Inter arma silent musae” (Fegyverek között a múzsák hallgatnak), és nyújt alkalmat mind a két fél irodalomtörténészei számára egy olyan modell további tanulmányozására, amely a pillanat politikai hullámzásaitól függetlenül kötőanyagként szolgálhat emberek, sorsok és törevések között.



* Alocuţiune rostită la Reuniunea Comisiei Mixte Româno-Ungare de Istorie, Budapesta, 2324 aprilie 2002. Versiunea maghiară de Marghioala Bodor.

[1] Vezi Ioan Chindriş, Poezia lui Gheorghe Şincai, în vol. Cultură şi societate în contextul Şcolii Ardelene, Cluj-Napoca, 2001, p. 179212.